Tegnap, rettenetes dolog történt, itt a Pozsonyi úton. Az irodánk mögötti ház egyik erkélyéről leugrott egy néni. Öngyilkos lett.
Épp telefonáltam, mikor a többiek szóltak, hogy valaki leugrott, és ott fekszik a járdán. Nem tudtam mit tegyek. Két járókelő állt mellette, már telefonáltak és várták a mentőket. Nem nagyon mertek közelebb menni, de azért megnézték, hogy lehet-e rajta segíteni. A hatalmas vérfoltból lehetett tudni, hogy itt már nincs segítség. Meglepő volt az utca emberének a reakciója. Nem állt meg az élet, mindenki jött ment, parkoltak, indultak, kutyát sétáltattak. Valahogy azt lehetett látni, hogy közönyösen elhaladtak az emberek, tették a dolgukat. De biztos vagyok abban, hogy mindenkit megrázott és elgondolkodtatott a néni ahogy ott feküdt rózsaszín köntösében a járdán. Nem hiszem, hogy ennyire közönyösek lennénk, csak nem tudjuk, hogy mit kell ilyenkor tenni. Ha megállunk, és tudjuk, hogy segíteni már nem tudunk, miért állunk ott? Ha nem teszünk semmit, akkor közönyösek vagyunk? Nem, nem vagyunk azok. Aki ezt tegnap látta, biztosan úgy járt, mint én. Nyomasztó napja volt mindenkinek, a tehetetlenség, a sajnálat, és ... Mindenki átérezte, hogy milyen elkeseredettség kell ahhoz, hogy az ismeretlenségbe ugorjunk... Mekkora? És mi történhet egy öreg pici nénivel, ami ennyire elkeseríti? Mindenkinek a néni esete forgott a fejében egész nap, egész éjjel, és ma is...
Akik rutinosak és meglehetősen közömbösek voltak, azok a mentősök és a rendőrök voltak. A néni 15-20 percen keresztül feküdt ott, mire kiértek. Látszott rajtuk, hogy naponta többször hívják őket ilyen esetekhez... Ha nagyon belegondolok, biztos vagyok benne, hogy mostanában, egyre többen választják ezt az utat. Több éve Magyarországon igen magas az öngyilkosságok száma, de érzésem szerint, ez napról-napra növekszik.
Nem tudom eldönteni, hogy gyávaság vagy bátorság kell ahhoz, hogy valaki kiugorjon az emeletről a forgalmas út járdájára. A problémák elől elmenekülni... gyávaságnak tűnik, de odaállni, és megtenni azt az egy mozdulatot... Nem vagyok labilis típus, az öngyilkosság gondolata magamra vetítve sohasem fordult meg a fejemben... ezért nekem bátorságnak tűnik az az egy mozdulat. Bátorság kell a gyávasághoz? Nem tudom... Nagyon megviselt a néni halála, és a halálának mikéntje... Ma már csak egy folt a járdán... Szorongás a szívemben és a torkomban... Könnyek a szememben. Miért? Miért tette?
Nyugodjon békében.
